Nem is meséltem, hogy levágattam a hajam! (Jó rövidre, jegyzi meg most csendesen valószínűleg a Hitesem, de hát az ő ötlete volt, hogy ha már úgyis arra járunk, ugorjak be Mónihoz)
Nem kell megijedni, semmiféle lelki válságban nem szenvedek, ami idáig vezetett volna. Ismerem a városi legendát, miszerint egy nő akkor vált frizurát, ha valamilyen magánéleti problémája van. Szerintem ez hülyeség. Életemben egyszer mentem fodrászhoz ilyen okból. Haldokló kapcsolatom utálta a rövid hajat. Móni szerint mint valami fúria rontottam be hozzá, és parancsoltam rá, hogy "Vágd le! Vágd le azonnal!" Az eset "tragikusan komoly" voltát azzal lehet a legjobban jellemezni, hogy pár hét múlva már Hitesemet boldogítottam(?). :)
Szóval nálam ez a hajmizéria csak dili, néha bekattanok, és olyankor változtatni kell valamit a fejemen. Régebben a színét váltogattam, most a formáját. Móni rettenetesen tudott nekem örülni, mikor egyik hónapban sötétvörös loboncot akartam, a következőben meg már világosat. Ez utóbbit nagyon nehezen tudtuk elérni, a hajam juszt sem akart engedelmeskedni, itt-ott ragaszkodott néhány tincs a mahagónihoz. Nagyon nehezen jutottunk el a rézvörös árnyalathoz. Egy-két hónapig bírtam is türtőztetni magam, de aztán egy alkalommal, mikor épp fésülte a hajam Móni, a tükörbe néztem, és megjegyeztem, talán mégis jobban szeretném, ha visszafestene sötétvörösre. Móni a nyakamra csúsztatta a kezeit, és csendesen ennyit mondott: "Nem szeretnéd... :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése