Copfos macska :)

Tánci-tánci

Tegnap újra elkezdtem a hastáncot, közel 3 év kihagyás után. Hú, hogy mennyire jól esett! Féltem tőle, hogy majd kegyetlen izomlázam lesz, ahogy annak idején, mikor először elkezdtem, de most valahogy nem, pedig jól megdolgozott minket a tanár.

Kata szomszédosném vett rá, itt a közeli művelődési központban tartja egy kedves csajszi, minden pénteken.

A gyerekeket hites urainkra hagytuk, mi meg jót szórakoztunk. Szerencsére a Kisebbik sem keresett, pedig tartottam tőle, de még csak nem is keresett. Úgy tűnik, engedélyezve van részükről is a kikapcsolódás.

Tetszett az óra, egyelőre úgy néz ki, az én ízlésemnek való. Az előző tanárt azért hagytam ott, mert nem a szórakozásról és a tanulásról szólt az egész, hanem a versenyről, és a kevésbé tehetségesek kicikizéséről. Itt szerencsére senkit nem néznek ki, ha kicsit nehezebben tanul, mindenkit szívesen látnak. Ez jó, mert ahogy elnézem, a legtöbbünknek puszta kikapcsolódás ez a tánc, nem pedig komoly tanulás. Kiélhetjük magunkat, kikapcsoljuk az agyunk, és csak a testünkre figyelünk (ami nem árt néha, lásd az én fájós gerincem).

haj-ajj...

Nem is meséltem, hogy levágattam a hajam! (Jó rövidre, jegyzi meg most csendesen valószínűleg a Hitesem, de hát az ő ötlete volt, hogy ha már úgyis arra járunk, ugorjak be Mónihoz)

Nem kell megijedni, semmiféle lelki válságban nem szenvedek, ami idáig vezetett volna. Ismerem a városi legendát, miszerint egy nő akkor vált frizurát, ha valamilyen magánéleti problémája van. Szerintem ez hülyeség. Életemben egyszer mentem fodrászhoz ilyen okból. Haldokló kapcsolatom utálta a rövid hajat. Móni szerint mint valami fúria rontottam be hozzá, és parancsoltam rá, hogy "Vágd le! Vágd le azonnal!" Az eset "tragikusan komoly" voltát azzal lehet a legjobban jellemezni, hogy pár hét múlva már Hitesemet boldogítottam(?). :)

Szóval nálam ez a hajmizéria csak dili, néha bekattanok, és olyankor változtatni kell valamit a fejemen. Régebben a színét váltogattam, most a formáját. Móni rettenetesen tudott nekem örülni, mikor egyik hónapban sötétvörös loboncot akartam, a következőben meg már világosat. Ez utóbbit nagyon nehezen tudtuk elérni, a hajam juszt sem akart engedelmeskedni, itt-ott ragaszkodott néhány tincs a mahagónihoz. Nagyon nehezen jutottunk el a rézvörös árnyalathoz. Egy-két hónapig bírtam is türtőztetni magam, de aztán egy alkalommal, mikor épp fésülte a hajam Móni, a tükörbe néztem, és megjegyeztem, talán mégis jobban szeretném, ha visszafestene sötétvörösre. Móni a nyakamra csúsztatta a kezeit, és csendesen ennyit mondott: "Nem szeretnéd... :)

amikor Murpy dolgozik...

Mosolyogva olvastam ma egy barátosném oldalán, ahogy azon morgolódott, a fényképezőgépben pont a legrosszabbkor merült le az elem. Erről eszembe jutott, hogy talán nem ártana a mi gépünkről is letölteni végre a képeket. Rádugom a gépre a kütyüt, otthagyom, had dolgozzon. Pár perc múlva, mikor ránézek, mi fogad? A képeket nem lehetett beimportálni. Nézem, mi a hiba. Hát nem lemerültek az elemek???? :)

Otthon, édes otthon

Végre újra itthon vagyunk. Már fulladtam a légkörtől, ami a nagyszülőknél volt. Sok volt az egy hét, a gyásszal tetézve. Lassan a gyerekek is visszatérnek a rendes kerékvágásba, nem ártana végre egy nyugodt éjszaka. A Kicsi az első estét végigüvöltötte, alig sikerült elaltatni. A második már könnyebben ment, akkor Hites karjában szórakozott egy pár percet, majd ágybakéredzkedett. Össze kellene szednem magam, befejezni a takarítást, és társaik. Jön a következő feladat, az adóbevallások. Az enyémet elkészíti a cégem, de a férjeméknél ezt nem vállalták. Illetve de, a könyvelőcég, de olyan áron, hogy majd hanyatt estem. Na azért ennyit nem fizetek a lustaságomért, inkább megcsinálom. Meg még elvileg pár kollégájának is, megkértek rá, én meg bevállaltam. Nem árt egy kicsit szoktatnom az agyam a nem háztartásbeli/gyermeknevelési gondolatokhoz is, ha vissza akarok térni a munkához az ősszel.

Mama

Az elmúlt napokban rengeteg dolog történt, miközben esélyem sem volt gép elé ülni. Vagy talán kedvem. Ez a hónap nagyon nem úgy kezdődött, ahogy kellett volna. Kirándulást terveztünk, állatkertbe, vagy hasonló helyre, ehelyett utaztunk, rohangáltunk, idegeskedtünk, gyászoltunk.

Igen, sajnos az utóbbiban is részünk volt.

Hitesem nagymamája évek óta küszködött a rákkal. Emlékszem, az esküvőnkkor paróka volt rajta, akkor kapta az első kemoterápiás kezelést. Azóta eltelt öt év. Néhány napja anyósom telefonált, hogy a Mama rosszul van, kórházba vitték, mert folyton elvesztette az eszméletét, nem jól reagált a kezelésekre. Akkor még nem mentünk, mert attól féltünk megijesztjük vele. Minden nap hívtuk, igyekeztünk biztatni. Múlt hét hétfőn este még beszélt a Naggyal meg Hitesemmel, aztán az éjjel kómába zuhant, és nem is kelt fel többé, pénteken itthagyott minket.

Nem tudom, melyik a rosszabb, hirtelen elveszíteni valakit, vagy a kínzó várakozás, és a tudat, hogy a sorsot nem változtathatod meg. Az orvos tehetetlen, te pedig reménykedsz, áltatod magad, próbálsz nem gondolni rá.

A legfájdalmasabb az egészben az, hogy egyszerűen hihetetlen. Ahogy álltam az ágyánál, egyszerűen nem értettem, hogy az életerős Mama, aki szinte vasból van, mindent kibír és mindent túlél, aki éveken keresztül visszaverte a gyilkos kór támadásait, most legyengülve, magatehetetlenül fekszik, és elviszi a tüdőgyulladás.

Csak annak örülök, hogy a gyerekek még túl kicsik ahhoz, hogy felfogják, mekkora veszteség érte őket. Sajnos így nem is fognak emlékezni rá, de legalább nem éri akkora fájdalom őket, mint engem, mikor az én Dédim ment el. A Nagy talán sejt valamit, ma is kérdezte, hogy apa a dédihez ment-e. Amíg a kórházban volt, rettentő ideges volt, folyton meg akarta látogatni, vagy telefonálni szeretett volna, aztán péntek óta napokig semmi. Tegnap kezdte újra, nem tudom, mit mondok majd neki, ha kiveri a balhét, hogy ő akkor is dédizni akar. Remélem, ez nem következik be.